A Sportkórházban vártam, hogy sorra kerüljek végre az egyik rendelésen. Amikor két újabb jövevény közeledett az én folyosórészem felé, rájuk pillantottam, mint mindenkire, aki arra járt. Azért bámultam meg mindenkit, mert ezt az egyetlen szórakozást találtam az ingerszegény kopottfehér környezetben, másrészt ilyenkor ellenőriztem, hogy nem friss lelettel érkezők-e, akik majd előttem fognak az orvos színe elé jutni, ahogy már néhányan korábban.
A két férfi közül a talpig sportruhás fiatalabbik egy furcsa hunyorgással viszonozta a tekintetemet. Ezt először nem értettem, de amikor a mellettem ülők lelkesen autogramot kértek tőle, akkor már igen. A hunyorgás egy válasz volt: „Igen, felismertél, én vagyok.”. Hát, pedig én aztán nem...
Igaz, mint kiderült az egyik legnépszerűbb hazai focicsapat kapusát láthattam élőben, de hiába, mert talán ha két magyar sportolót tudnék arcról megismerni. (Jó, most már hármat.)
Hogy erre büszke vagyok-e? Nem, de nem is szégyellem.
Utolsó kommentek