Mikor már annál az állomásnál fékezett a szerelvény, ahol le kellett szállnia, gyorsan visszajött a haverjáért, majd néhány utassal együtt kitódultak az ajtón. Ekkor vettem észre a szemem sarkából, hogy az egyikük eddig nem csak önfeledten beszélgetett, hanem a sporttáskáját is ottfelejtette az ülés előtt, a padlón. Más is látta, de senki nem mozdult. Ekkor felugrottam magamhoz szorítva az eddig ölemben tartott hátizsákomat és az éppen olvasott könyvemet, a másik kezemmel pedig felkaptam a táskát és az ajtóhoz ugrottam vele. Mivel már elmúlt este kilenc és a metró ritkán járt, én pedig amúgy is késésben voltam, ezért nem rohantam utánuk, hanem erőteljes hahózásba kezdtem. Erre egy idő után már szinte mindenki odafigyelt, főleg a kocsiban ülők, de ők nem. Mivel fogytán volt az idő, ezért végső elkeseredésemben utánuk dobtam a táskát, de mivel közben is mentek, nem találtam vele el őket. A táska néhány lépéssel mögöttük landolt, aztán mint egy futóműhibás repülő csúszott pár centit az oldalán és megállt. Ekkor még utolsó kísérletképpen újra hahózni kezdtem, és talán egy „hé!”-t is kiáltottam, mire a táskatulajdonos végre hátranézett.
– A táskád... – szóltam oda neki félhangosan olyan hangszínnel, amiből még minimum egy „Te, szerencsétlen...” is kiérezhető volt. Aztán meg sem várva a reakcióját visszaültem olvasni.
Utolsó kommentek