Vannak olyan hangok, amik úgy bevésődnek az ember emlékezetébe, hogy aztán sokáig kísértik. Nekem régebben a lakótelepi liftajtó csapódása volt ilyen. Azt hallottam akár olyan házakban is, ahol még emelet is alig volt. Most, mint kiderült, az a zaj van soron, amit néhai Pötyi kutyánk keltett, amikor a piros, zománcos lábosát evés közben odébb tolta az orrával a betonon.
A kórházi ingerszegény környezetben (ami nem csak azért ingerszegény, mert alig vannak színek, hanem mert hangok sincsenek) hallottam újra ezt a zörgést. A hátam mögött lévő ablakokon szűrődött be a kertből, főleg esténként. De hiába próbáltam ilyenkor a hang forrása felé nyújtózkodni, ahogy korábban sem volt nyoma semmiféle liftnek, most sem láttam se lábost, se kutyát...
Utolsó kommentek