– Te szoktál gitározni?
– Igen. – feleltem. – És mi hallatszik át, az akusztikus vagy az elektromos?
– Azt nem tudom...
– És zavar? Hangos?
– Á, dehogy, – válaszolta még mindig vidáman – amúgy sem én lakom abban szobában!
Szerencsém van a szomszédokkal. Amíg Kispesten laktam, többször eszembe jutott, hogy vajon probléma-e, hogy bátran gitározom akár este tíz után is, ha rám jön. De nem nagyon zavartattam magam, bíztam a két ház közötti dupla fal hangszigetelő képességében, meg abban, hogy a néha átszűrődő zajokból ítélve a szomszédos helyiség valószínűleg egy fürdőszoba lehet, ahol ritkán alszanak.
Egyszer aztán összefutottam a „közönségemmel”. Egy anyuka ment haza éppen a gyerekeivel, én meg beléjük botlottam, ahogy kiléptem a kapun. Amikor meglátta a kezemben a gitártokot, a két óvodás kezét fogó nő rögtön nekem szegezte a most újra hallott kérdést:
– Te szoktál gitározni?
– Igen. – válaszoltam. – Hangos?
– Nem, szoktuk hallgatni, nagyon szép!
– Hangos? – kérdeztem újra zavartan.
– Szoktuk hallgatni, nagyon szép! – erősítette meg erre anyukáját az egyik kisfiú is.
– Ööö..., köszönöm! – mondtam rá, még mindig bizonytalanul, aztán mentem a dolgomra.
Utolsó kommentek