Blog

Régen időnként hazasétáltam a kelenföldi munkahelyemről, és olyankor a Bartók Béla úton, az Aranyhomok nevű közértben vettem egy sört, és azt iszogatva gyalogoltam át a Szabadság hídon. Tegnap este a Móriczon volt dolgom, és úgy gondoltam, fölelevenítem ezt a régi szokásomat. A bejáratott helyen vettem egy barna Staroprament, és elindultam a híd felé. A Gellért téren, a kút mellett egy szőke lány jött velem szemben, kezében egy üveg borral. Mosolyogtam a jeleneten, lám, más is szereti ezt, csak borral és a másik irányból. Miután elhaladtunk egymás mellett és léptem párat, utánam kiáltott:
– Hé, várj!
Odamentem hozzá.
– Látom, te is iszol valamit. Mész valahova? Sietsz?
– Végül is nem… Nem fázol?
– Egy kicsit… Megyünk együtt?
– Menjünk!
– Merre? Én arra mennék! – mutat a Móricz felé.
– Az is jó… – mondom.
Elindulunk, átmegyünk az út túloldalára.
– Már haza kellett volna mennem a barátomhoz, de nem akarok…
– Miért, mi a baj?
– Nem szereti, ha iszom, de ezt még meg akarom inni! – lötyköli az üveg alján lévő másfél decit. – Most nem tudom, mit fog vacsorázni, de az mindegy. Meg most tök jó, nem akarok még hazamenni! Keressünk még másokat!
– Tőlem…
– Hol is vagyunk most?
– A Bartók Béla és a Bertalan Lajos sarkán.
– Várj, fölhívom a barátomat, hogy ne izguljon!
Hunyorít a kijelzőre, kikeresi a nevet, aztán hívja:
– Szia! Itt vagyok a Bartók Béla és a…, az izé sarkán. - Hallgat. – Neeem, majd megyek!
Lerakja.
Beszélgetünk, közben elérünk a Karinthy és a Bicskei sarkán lévő kocsmához. A sarkon két srác éppen vesz valamit egy harmadiktól.
– Nézd, ők jók lesznek!
– Ha úgy érzed! – nevetek, de közben látom, hogy nem teljesen alkalmas a szituáció az ismerkedésre. Azért ő odamegy.
– Sziasztok! Van kedvetek velünk meginni valamit?
– Veletek? Ööö…, lehet, persze, mindjárt! – válaszolja az egyik.
– Akkor itt jó? – kérdezi tőlem a lány, miközben a járdára pakolt asztalokra mutat.
– Jó, de ne igyuk meg ezeket előtte? – lóbálom meg előtte a sörösüvegem.
– Á, nem kell! – mondja.
Leülünk, rendelek két sört, közben leül a két srác is. Megjön a pincérnő a poharakkal, reklamál az üvegeink miatt, amiket lerakunk a földre, közben rendelnek az új barátaink is. Ahogy lenyelem az első kortyokat, megszólal mögöttünk egy hang:
– Mi csinálsz itt, szépség?
– Iszunk. Ülj le!
Az új jövevény egy nagydarab, rövid hajú, borostás srác.
– Ő tök jó fej! – mondja a lány, miközben bemutat minket egymásnak.
– Ő a barátod? – kérdezi tőle az egyik srác.
– Igen!
– Mi csak most találkoztunk vele! – mondja a két barát másika a nagydarabnak.
– Ivott? – fordul hozzám a barátja.
– Aha, egy üveg bor volt nála, mikor találkoztunk. De szerintem minden oké, azt mondta, hogy megy haza hozzád, csak ezt még megissza.
– Nem ihat, antidepresszánst szed… – mondja keserűen.
– Akkor idd meg te a sörét! – mondom.
– Most már mindegy… – válaszolja lemondóan.
– Ezt már nem kérem! – tolja elém a lány mosolyogva a maradék sörét.
– Jó, akkor megiszom én… – mondom.

– Jaj, de rég láttalak, hogy vagy? – kérdezte őszinte lelkesedéssel.

– Köszönöm, jól, és te? – (Tegeződünk.)

– Hát, én is...

– Munka?

– Van, minden rendben.

– És a lányok, esküvő?

– Hát, tudnál valakit ajánlani?

– Én? Én nem mernék... Akit ismerek, azt nem merném... Mert most..., mert most jó, de nem tudom, hogy milyen lesz negyven év múlva...

– Nézd, Sandra Bullock (lánya?) a Kispál dobosával beszélget!

– Nem tudom, melyik a Kispál dobosa. A Sandra Bullockot látom...

Szóval a lényeg az, hogy ha éppen nem jön semmi közbe, akkor nagyon gyorsan tudunk információkat közölni az arra éppen kiválasztottakkal. Ezek az információk természetesen legtöbbször teljesen indifferensek, de ezt általában nem látjuk be.

Tehát a kommunikációs szokások megváltoztak: nem várunk napokat egy levélre, nem dobálunk húszasokat egy utcai fülkébe, vagy apró kavicsokkal ablakokat stb. Telefonálunk személyesen annak, akinek akarunk, bárhonnan bárhová, vagy írunk egy sms-t, esetleg e-mailt. A dolog egyszerű.

De mi van akkor, ha valakivel többé nem akarunk beszélni? Pontosabban mi nem akarunk vele többé beszélni? A legjobb, amit ebben az esetben tehetünk, ha megszabadulunk az elérhetőségeitől. Régen ez sem ment könnyen. (Gondoljunk csak arra, hogy meg kellett ölni a postagalambot, amelyik tudta a pontos utat egy bizonyos címre...)

Ma már sokkal egyszerűbb a helyzet. Még egy lapot sem kell kitépnünk a telefonregiszterünkből, hanem csak néhány gombnyomás, és kész. A dolog a miatt jó, mert ha hirtelen felindulásunkból törlünk valakit, pl. egy mobiltelefonból, akkor ez később eléggé visszavonhatatlan lépésnek tűnik, ha tudjuk, hogy sehonnan sem szerezhetjük meg újra az adott telefonszámot. (Ami szintén korunk adottságai miatt valójában azért eléggé valószínűtlen...) Meg persze az is igaz, hogy ha az illetőt hívtuk az utóbbi időben, vagy ő hívott minket, akkor a telefonnak az erre kitalált menüjéből szintén néhány gombnyomással visszavarázsolhatjuk a számot a telefonkönyvbe.

Azonban a lényeg nem ez, hanem maga a szertartás, az eufórikus érzés, amikor szinte megölünk valakit: töröljük. A világból. Igaz, csak egy egész kicsi világból, a sajátunkból, dehát számunkra mégis ez a legfontosabb! Ami pedig még külön jó, hogy ezt bárhol, bármikor megtehetjük: buszon, vécén, színházban, értekezleten... Csak néhány mozdulat a hüvelykujjunkkal, és máris elégedetten vághatunk neki a nap további részének.

– Ott jön az ördög! Mindjárt előbukkan! – mutatott a frissen letört gallyal hátra, a sarok felé.

– Jó, majd beszélek vele. – válaszoltam, és siettem tovább.

– De hát elszalad! – kiáltotta utánam.

– Eee! – hallottam még messziről, de nem néztem hátra. Befordultam a sarkon. Nem volt ott.

– Te szoktál gitározni?

– Igen. – feleltem. – És mi hallatszik át, az akusztikus vagy az elektromos?

– Azt nem tudom...

– És zavar? Hangos?

– Á, dehogy, – válaszolta még mindig vidáman – amúgy sem én lakom abban szobában!

Szerencsém van a szomszédokkal. Amíg Kispesten laktam, többször eszembe jutott, hogy vajon probléma-e, hogy bátran gitározom akár este tíz után is, ha rám jön. De nem nagyon zavartattam magam, bíztam a két ház közötti dupla fal hangszigetelő képességében, meg abban, hogy a néha átszűrődő zajokból ítélve a szomszédos helyiség valószínűleg egy fürdőszoba lehet, ahol ritkán alszanak.

Egyszer aztán összefutottam a „közönségemmel”. Egy anyuka ment haza éppen a gyerekeivel, én meg beléjük botlottam, ahogy kiléptem a kapun. Amikor meglátta a kezemben a gitártokot, a két óvodás kezét fogó nő rögtön nekem szegezte a most újra hallott kérdést:

– Te szoktál gitározni?

– Igen. – válaszoltam. – Hangos?

– Nem, szoktuk hallgatni, nagyon szép!

– Hangos? – kérdeztem újra zavartan.

– Szoktuk hallgatni, nagyon szép! – erősítette meg erre anyukáját az egyik kisfiú is.

– Ööö..., köszönöm! – mondtam rá, még mindig bizonytalanul, aztán mentem a dolgomra.