Massimo Bontempelli novelláskötetét olvastam a metrón, amikor egy olyan fejezethez érkeztem, amelyben az életutat egy vonat jelképezi. (A dolog kicsit elcsépeltnek tűnhet, azonban a történet nem az.) A hasonlat közel állt hozzám, és – a legtöbbhöz hasonlóan – ez az írás is tetszett, ezért a következő megállóig még el akartam olvasni a hátralévő másfél oldalt, így belehúztam, gyorsabban kezdtem el falni a betűket és emészteni a mondanivalót.
Amikorra a megállóhoz kellett volna érnünk, addigra pont végeztem és becsuktam a könyvet. Azonban a metró még nem állt meg. Tovább száguldottunk az alagútban, és csak én néztem körbe meglepődve, a többieknek ez természetes volt.
A vonatos hasonlat újabb dimenziókat nyitott, a gyors emésztés pedig tényleg jól sikerült. Még az olvasottak hatása alatt állva ragadtam meg a mozgólépcső gumikorlátját, és indultam felfelé az alagútból...
Utolsó kommentek