A villamosvezetők jó fejek. (Tudom, hogy sok a BKV-s történet, de egy olyannál, aki majdnem vasúti vontató- és vontatottjármű-szerelő lett, és egy kicsit még mindig betegesen vonzódik a tömegközlekedési eszközökhöz, ez szerintem megbocsátható.) Erről már többször megbizonyosodhattam, részben azért, mert személyes ismerősöm is van közöttük, meg azért is, mert ők maguk mondták egyszer, hogy amikor alkalmanként nosztalgia villamosok közlekednek, akkor a kalauzságot is ők vállalják el, mert szeretik. (Persze biztos vannak köztük taplók is, de őket most hagyjuk...)
Szóval a jelenlegi történet arról szól, hogy ma, amikor a mostanában állandóan bedugult Kosztolányin jártam a 49-essel, éppen a villamossíneken maradt egy autó. Erre a mindkét irányból érkező villamosok vezetői pár centire tőle addig csörögtek rá, míg el nem húzott onnan. Én az utolsó kocsiból figyeltem a jelenetet, és vigyorogtam, hogy ez a sofőrnek milyen rossz lehet, nekik meg milyen vicces. Érdekes módon az utasok közül csak én szórakoztam ezen jól, de akkor megkönnyebbültem, amikor elhaladt mellettem a szembejövő szerelvény, és láttam, hogy a vezető még mindig ugyanúgy vigyorog, mint én az előbb. Ugye milyen jó lehet így csörgetni? Vigyorogva? Nem idegeskedni a dugón, csak vigyorogni a szemben ülő kollégára.
(Amúgy, igazából írhatnék más dolgokról is, például arról, hogy mindenféle kozmetikai szerek milyen érdekes karriereket tudnak befutni azzal, hogy csak úgy várakoznak a kád szélén, de nem írhatok.)
Utolsó kommentek